Ricky Gervais popsztár akart lenni a tévés sikerek előtt

0 Komment
0 Reblog

Írtunk a héten A hivatal-ról és annak főnökéről, David Brentről is, ezek után kár lenne átsiklani a fölött a zseniális elme fölött, aki mindezt összerakta – bemutatjuk hát, honnan indult Ricky Gervais és vele együtt a brit komédia egyik legjobb sorozata.

Arról persze nem szabad megfeledkezni, hogy Gervais a sikert meghozó A hivatal-t Stephen Merchanttal együtt írta és rendezte, de miután ő játszotta a főszerepet is, nehéz nem hozzá kötni a szériát. Merchant amúgy színészként is megjelent számos produkcióban, például a szintén Gervaisszal közösen jegyzett Extras-ban (magyar címe: Futottak még…), A hivatal-hoz azonban csak pár epizód erejéig kölcsönözte a hangját.


De térjünk rá mai témánkra! Gervaisnak viszonylag későn jött az elismertség, már ami a tévés karriert illeti, hisz már negyvenéves volt, amikor A hivatal elindult. A hetvenes évek végén és a nyolcvanasok elején még a londoni egyetemen tanult filozófiát, itt ismerkedett össze Jane Fallonnal, akivel azóta is együtt van.

Végzősként azonban mégsem Kant vagy Kierkegaard utódává akart válni – mi értelme lett volna a nyolcvanas évek Nagy-Britanniájában? –, alapított inkább egy zenekart Bill Macrae-vel közösen – ez volt a Seona Dancing, amelyben Gervais énekelt, és a szövegek egy részét is ő írta. A duó a new wave egyik képviselőjeként mérsékelt sikereket ért el az Egyesült Királyságban, de legalább két számukat ismerheti pár angol, sőt néhány amerikai is: a hangulatos More To Lose-t itt hallgathatjátok meg, a brit slágerlista 79. helyéig felkúszó Bitter Heart-ot pedig egy amerikai talkshow-ban is kivesézték:



Miután lediplomázott, Gervais egy ideig rendezvényszervezőként is dolgozott, majd inkább átment az Xfm nevű londoni rádióhoz, ahová már maga mellé vehetett egy asszisztenst is – ő lett Stephen Merchant, akivel rögtön elkezdtek vicces műsorokban gondolkodni. 1998-ban már a BBC-nek csináltak egy pilotot Golden Years címmel, amely egy megszállott David Bowie-rajongó mindennapjait mutatta be – ebből azonban még nem lett sorozat, 2001-ben viszont a csatorna már örömmel vette A hivatal ötletét. A többi pedig már, mondhatni, történelem.

Íme, Nagy-Britannia legidiótább menedzsere

0 Komment
0 Reblog

A héten írtunk már A hivatal-ról, most pedig annak idióta főnökével, a Ricky Gervais által megformált David Brenttel is megismerkedhettek közelebbről. Az már az előző posztból világossá vált, hogy a sorozatot az ő figurája viszi el, hiába is egy durva, érzéketlen és egoista alak – nagyon jókat tudunk rajta nevetni, habár a való életben valószínűleg nem sokáig viselnénk el.

Az is valószínű azonban, hogy aki csak egy kis időt is lehúzott irodában, találkozott már hasonló figurával. Olyannal, aki inkább az alkalmazottai barátja szeretne lenni, mintsem a főnöke, de egyik sem megy neki igazán; aki a jelentéktelen dolgokat halálosan komolyan veszi, de elsiklik a fontosak felett; aki mindig kimondja, amit mindenki más is gondol, de mindenki másnak van annyi esze, hogy hallgasson róla. Számos rossz tulajdonsága ellenére sem lehet azonban huzamosabb ideig haragudni rá, mert legbelül csak egy kisgyerek, aki arra vágyik, hogy szeressék.

David Brent a Wernham Hogg Papírvállalat regionális menedzsereként mindent meg is tesz, hogy megkedveltesse magát kollégáival, igaz, túl sok sikerrel nem jár. Próbálkozásairól már az előző posztban láthattunk két remek videót, az egyiken egy céges bulin ad elő valami elképesztő táncot, a másikon motivációs beszédet tart – itt pedig (szerinte zseniális) gitárjátékával szórakoztatja egy munkahelyi tréning résztvevőit:

Az Office címet viselő amerikai verzióra a karakter már némileg finomodott, Ricky Gervais és alkotótársa, Stephen Merchant direkt határozott úgy, hogy – a helyi közönség vélt igényeihez igazodva – megszabadul Brent pár rossz tulajdonságától. Így született meg Michael Scott, akit Steve Carell alakított, nem kevésbé zseniálisan.

Hülye főnökkel működik csak igazán a hivatal

0 Komment
0 Reblog

A héten a fő témánk A hivatal, amely 2001-ben gyakorlatilag a semmiből vált országos szinten, majd világszerte is népszerűvé. A sorozat sikerének egyik titka kétségkívül az időzítés volt, hisz akkor még igen újszerűen, áldokumentarista eszközökkel ábrázolta egy idiótákkal teli munkahely mindennapjait – a stílust azóta sok más széria is átvette, elég csak a Városfejlesztési osztály-ra vagy akár Az ítélet: család-ra gondolni.

Persze az eredeti képi megjelenítés mit sem ért volna jól eltalált karakterek nélkül, de Ricky Gervais valami zseniálisan hozta az arrogáns és öntelt főnök, David Brent figuráját, akinek a munkánál mindig fontosabb volt, hogy megnevettesse kollégáit – bár ez ritkán sikerült neki, próbálkozásain legfeljebb a képernyőn ülők derültek nagyokat. A többi színész ráadásul remekül játszott alá Gervaisnak, Mackenzie Crook (Gareth), Martin Freeman (Tim) vagy Lucy Davis (Dawn) alakítására szintén nem lehetett panaszunk.


Ehhez jött még, hogy – mint a legtöbb jó komédia esetében – itt is tudtunk azonosulni, nemcsak a szereplőkkel, de a helyzetekkel is – hisz ki ne dolgozott volna már olyan munkahelyen, amelyet halálosan unt, vagy épp a kollégáival nem jött ott ki jól. Márpedig a Wernham Hogg Papírvállalat korántsem a világ legizgalmasabb helye, ráadásul egy olyan kisvárosban kapott helyet, ahol tulajdonképpen semmi nincs, csak egy csomó körforgalom.

A hivatal bizonyos értelemben a brit komédia csúcsára emelkedett, amikor 25 éven belül az első angol szériaként jelölték a legjobb vígjátéksorozatnak járó Golden Globe-ra, sőt – a korábbi brit produkciókkal ellentétben – meg is kapta a díjat 2003-ban. Több adaptációja készült világszerte, melyek közül a legismertebb az Office című amerikai verzió, melyben Gervais figuráját Steve Carell vitte tovább.
 
A héten David Brent karakterét is elemezzük még kicsit, illetve Ricky Gervaisról is adunk egy rövid pályaképet – vagyis lesz mit olvasgatnotok az irodában. Addig is megnézhettek még két jelenetet a sorozatból, a főnök emlékezetes táncát egy céges buliról, valamint egyik motivációs beszédét:

Nem szimpatikusak, de szeretjük őket

0 Komment
0 Reblog

A múlt héten szó esett az Angolkák furcsa párosáról, Lou-ról és Andyről, akiknek egyike sem kifejezetten olyan figura, akit nagyon szívesen látnánk a társaságunkban. Jobban belegondolva, a brit komédia világa tele van hasonló alakokkal, akik sok szempontból furák vagy akár elviselhetetlenek, mégis, a képernyőn szívesen nézzük kalandjaikat.


A titok talán az azonosulás: látjuk a hibáikat, emberi mivoltukat, éppen ezért azonosulni is tudunk velük. A magunk részéről tényleg azokon a karaktereken nevetünk a legjobban, akikkel amúgy nem sokáig lennénk egy légtérben: gondoljunk csak az állandóan a maga hasznát néző Fekete Viperára vagy a Waczak szálló tulajdonosára, a könnyen beguruló Basil Falwtyra, esetleg az ideális főnöknek egyáltalán nem mondható David Brentre az Office-ból – és akkor a Steve Coogan által megjelenített Alan Partridge-ról még nem is beszéltünk, pedig róla külön poszt is lesz még a héten.

Az a helyzet, hogy ezek a kellemetlen karakterek általában olyan tulajdonságainkra világítanak rá, amelyeket inkább kinevetünk, mint hogy elfogadjuk azokat – viszont éppen ezért valószínűleg pontosan tudjuk azt is, hogy az adott karakter miként fog reagálni egy adott helyzetben, valószínűleg ezért működik például a Fekete Vipera a viktoriánus Angliában éppúgy, mint az I. világháború lövészárkaiban.


A héten a már említett Alan Partridge-ről és Basil Fawltyról lesz még külön portré – legalább egyiküket élő, lélegző emberről mintázták, ennyit elárulhatunk előre!

Színpadról a vászonra - komikusok élőben

0 Komment
0 Reblog

Szinte minden ismertebb brit komikusnak van színpadi gyakorlata, sokan közülük stand-up komikusként vagy színpadi színészként kezdték a pályájukat. A Monty Python tagjai - Terry Gilliam kivételével - például az Oxford, illetve a Cambridge színitársulatában játszottak egyetemistaként, majd tévéműsorukat is turnéztatták, így a humoros szkeccseket időnként meg lehetett nézni élőben is.

Hasonlóképp, az Egy kis Fry és Laurie jeleneteit is színpadra állították alkalomadtán, a lenti videón például az azóta doktor House-ként elhíresült Hugh Laurie egy kisdiákot játszik, aki a verséről beszélget az angoltanárát alakító Stephen Fryjal. Azóta már Fryt is felfedezte az amerikai film- és tévéipar, a Dr. Csont-ban kapott egy kisebb visszatérő szerepet, legutóbb pedig A hobbit - Smaug pusztaságá-ban láthattuk - ott éppen a szintén az angol televízióból, az Office-ból indult Martin Freeman oldalán.

Rowan Atkinson is megjárta a nagyvásznat: már a nyolcvanas évek elején feltűnt a Soha ne mondd, hogy soha című James Bond-filmben, majd a Mr. Bean-hez is csinált két filmváltozatot. Híres figurája természetesen az élő fellépéseken is előkerül, de Atkinson amúgy is inkább a beöltözős színpadi produkciók híve, egy itt megnézhető, egyórás összeállításban ördögtől kezdve ázsiai pincérig sok mindent alakít.

Az annak idején az Office-t megálmodó Ricky Gervais a mai napig szívesen vállal fellépéseket, színpadi gyakorlatát pedig több Golden Globe-gála házigazdájaként is kamatoztathatta. A lenti videón egy vetítéssel fűszerezett, tematikus előadását tekinthetjük meg, melyben sajátos modorban beszél az állatvilágról, többek között lekurváz egy nőstény oroszlánt.

A héten két, itthon kevésbé ismert stand-up komikust is bemutatunk Angliából, Michael McIntyre és Jack Dee poénjain nevethetünk nagyokat.

FB like box (HTML)

Követők

origo tévé csakaduma1