Kormos Anett otthagyta a Dumaszínházat, de nem hagyta ott a színpadot: továbbra is fellép mint stand-upos, közben több forgatókönyvön is dolgozik. Szerinte nincs kifejezetten női humor, de azért ügyelnie kell arra, hogy nőies maradjon a színpadon, és persze egy-egy fellépés után rendre meg is rohanják a pasik – igaz, nem pont azért, amiért elsőre gondolnánk. Mindenesetre nekünk külsőre is bejött, a képekre kattintva megnézhetitek galériánkat is!
Szakmailag érzel valami változást, mióta kiléptél a Dumaszínházból?
Nagyjából ugyannyi fellépésem van, csak kevesebb kontrollal, ha lehet ilyen mondani. Ennek megvannak a maga előnyei és hátrányai is. Nagyon jó társulatnak tartom a Dumaszínházat, és úgy hiszem, jóban vagyunk most is. Egyszerűen voltak dolgok, amikben nem tudtunk kompromisszumot kötni – ami persze részben az én hibám is, mert nem kommunikálom túl jól az elvárásaimat. A másik pedig, hogy talán nem tudom, nem akarom hivatásként kezelni a stand-upot.
Több képért kattintson a fotóra!
Akkor mi ez nálad? Egyfajta hobbi?
Kíváncsi voltam, tudnám-e ezt csinálni, ezért kezdtem el. Aztán a Dumaszínháznak köszönhetően számos lehetőség pottyant az ölembe, amelyeket igyekeztem a lehető legjobban kamatoztatni, de sosem akartam, hogy a poéngyártás valamiféle görcsös munkafolyamattá váljon. Márpedig, akinek havi 30-40 fellépése van, annak nem nagyon marad más választása.
De azért menedzseled magad?
Egyáltalán nem menedzselem magam. Érkeznek a felkérések, és ha úgy látom, tudom teljesíteni, amit az adott megrendelő kér, akkor szerződünk. Az én humorom nem passzol minden közeghez, és egy csomó helyzethez én sem tudok, nem akarok alkalmazkodni.
Volt ezzel kapcsolatban kifejezetten kellemetlen élményed?
Pont a Dumaszínházzal való szakításomat előzte meg egy olyan fellépés, amely nagyon rosszul sült el. Nem tudom békén hagyni a közönséget, ha ők nem akarnak együttműködni, akkor elkezdem őket piszkálni. Általában ez meg is oldja a szituációt, valahogy pont ettől leszünk partnerek – itt azonban egy olyan társasággal kerültem szembe, amelyik egyből befeszült. Le kellett volna jönnöm a színpadról, de nem tettem.
És előadóként milyen közegben érzed kifejezetten jól magad?
Nem várok azonnali elfogadást, tudom, hogy fenntartásokkal kezel a közönség. Bekopogok, és ha már röhögve, sírva, üvöltve kérik, hogy menjek be, akkor bemegyek. Azzal a közönséggel, amelyik eleve befalazza az ajtónyílást, azzal nem tudok mit kezdeni. Ha a közönségben egy szemernyi nyitottság is van rám, a humoromra, akkor győzök. Együtt győzünk.
Hány pasitól kapsz ajánlatot egy ilyen fellépés után?
Megtalálnak a férfiak minden előadás után, de ez nem azért van, mert olyan elképesztően jó nő vagyok. Általában be akarják bizonyítani, hogy jobb a humoruk, mint nekem, és elkezdenek vicceket mesélni – persze többnyire ugyanazok a viccek forognak, nem is tudom, hányszor hallottam már mindegyiket. De talán ez a férfiak dolga – erősebbnek, okosabbnak, viccesebbnek kell tűnniük, mint nekünk, nőknek. Én nem ragaszkodom hozzá, hogy ezt az illúziót leromboljam.
Van egyébként szerinted olyan, hogy női humor?
Nem tudom, hogy van-e férfi és női humor, szerintem ez inkább az egyensúlyok megtalálásáról szól, hogy humoros előadóként is elég nőies tudsz-e maradni – ha mondjuk túl férfias az előadásmódod, az szerintem elidegeníti a közönséget. Úgy gondolom, nekünk, nőknek legalább annyi eszközünk van a közönség megnyerésére, mint a férfiaknak, nincs okunk arra, hogy az ő fegyvereikkel hadonásszunk.
A sajátosan unott előadásmódod mennyire kidolgozott? Ilyen vagy az életben is?
Amúgy sem vagyok egy nagyon harsány nő. Amikor elkezdtem a stand-upolást, tulajdonképpen csak arra koncentráltam, hogy el tudjam mondani a szövegemet. Egyébként nagyon hadarok, és nem is artikulálok rendesen, így inkább csak arra figyeltem, hogy átjöjjön a mondanivaló – nem volt túl sok előadói eszközöm, de igazából most sincs, ez valahogy így maradt.
Sértődés volt már abból, hogy elmeséltél valakiről valamit?
Szokták kérdezni, hogy a családom mit szól ahhoz, hogy kiteregetem a szennyest, de ezek csak látszólag konkrét történetek, valójában nagyon is általánosíthatók, mindenki családjáról szólnak. A férjem rendezvényszervező, de ő se kérdezi meg tőlem, hogy megszervezhet-e egy adott rendezvényt, így én sem kérdezem tőle, hogy elmondhatok-e egy adott poént. Komolyabb sértődésről nem tudok. Korábban írtam egy könyvet, még a stand-upos fellépések előtt, a családnak az a része, amelyiknek nem jön be a stílusom, már akkor lemorzsolódott, így mára csak a kemény mag maradt.
Most is írsz még?
Igen, nagyon sokat, és nagyon élvezem is. Több forgatókönyvön is dolgozom most, de ezek még mind pályázati szakaszban vannak, nem nagyon tudok még bővebben beszámolni róluk – annyit elmondhatok, hogy írtam egy háromrészesre tervezett kosztümös kalandfilmet, és benne vagyok egy mozifilmben is.
Írtunk már a Fekete Viperá-ról, most pedig a fő karakterrel is megismerkedhettek közelebbről. Edmund Blackadder – magyar nevén a Fekete Vipera – figuráját Richard Curtis és Rowan Atkinson hívta életre még 1983-ban: elsőként a tizenötödik században tűnt fel a királyi család tagjaként, Edinburgh hercegeként. Szimpatikusnak ekkor még távolról sem volt mondható, csak a második évadra tette azzá Curtis és új alkotótársa, Ben Elton – de erről az előző posztban már írtunk bővebben.
Ahogyan az első szezonban, a Fekete Vipera a másodikban is állandóan meg akarja szerezni a királyi trónt, itt azonban már jóval dörzsöltebb és okosabb, tervei általában csak azért siklanak félre, mert csupa idiótával van körülvéve. A tizennyolcadik századra azonban visszalép inassá, aki a Hugh Laurie által alakított György herceget szolgálja, ebben a minőségben keveredik állandóan szorult helyzetbe.
Az utolsó évadban a Fekete Vipera már az I. világháború lövészárkaiban szolgál századosként, és egyetlen célja, hogy hazatérjen a háború poklából – ami végül nem sikerül neki, és ezt nyugodtan mondhatjuk a brit tévétörténelem egyik legszomorúbb pillanatának:
A Fekete Vipera azonban három különkiadásban is feltűnt még, az 1988-as Comic Reliefen az angol forradalmat idézte meg egy tizenöt perces epizód, majd az alkotók Dickens Karácsonyi ének-ét is feldolgozták, a 2000-es millenniumi évre pedig a Back & Forth című időutazós résszel rukkoltak elő.
A Fekete Vipera – mint karakter – sikeréhez kétségkívül hozzájárult alakítója, Rowan Atkinson, aki arcjátékával és beszédmódjával is tökéletesen átadja azt a fajta szarkazmust, ami a figurát jellemzi – róla külön poszt is jön még, ne hagyjátok ki!
Az Office után egy másik klasszikus brit sorozatba is jobban belemegyünk, a Fekete Viperá-ról szóló jelenlegi poszt mellett elemezni fogjuk még a címbeli karaktert, Edmund Blackaddert, valamint annak alakítójáról, Rowan Atkinsonról is közlünk majd egy rövid pályaképet.
A Fekete Vipera 2004-ben a második lett a BBC által indított szavazáson, amelyen a csatorna Nagy-Britannia addigi legjobb sitcomját kereste – csak az Only Fools and Horses előzte meg, amely itthon Csak a kötözött bolondok és Szemesnek áll a világ címmel is ment. Az eredmény mindenesetre annak ismeretében a leginkább lenyűgöző, hogy a Fekete Viperá-t az első évad után majdnem elkaszálták, a második szezon csak jelentős változások árán születhetett meg.
Aki nem tudná – persze ki ne tudná? –, a Fekete Vipera egy évszázadokon átívelő történet, a brit történelem egyes szakaszait parodizálja a tizenötödik századtól kezdve az I. világháborúig. Az első évadban Rowan Atkinson Edinburgh hercegét alakította, karaktere itt még egy szánalmas, hülye nemes volt, akit a nézők nemigen tudtak megszeretni – a nézettség így nem is emelkedett az egekig, ahhoz képest az előállítási költség viszont igen magas volt.
Az Anglia aranykorában, I. Erzsébet uralkodása alatt játszódó második szezonra Atkinson kiszállt a sorozat írásából – csak a főszerepet tartotta meg –, addigi írótársa, Richard Curtis pedig a stand-up komikusként is ismert Ben Eltont vette maga mellé. Ők ketten biztosították a BBC-t, hogy a korábbinál jóval alacsonyabb költségvetéssel el tudják készíteni az évadot, nem mellesleg a Fekete Vipera karakterét is jócskán megváltoztatták: Atkinson figurája szakállat kapott, már-már szexi lett, és alapvetően egy dörzsölt, okos fickóvá vált, akinek annyi csak a terhe, hogy csupa idiótával van körülvéve.
Az udvartartásból kiemelkedik a kőegyszerű szolga, Baldrick, de említésre méltó a leghülyébb nemes, Lord Percy és az állandóan nyavalygó Melchett is, akit a korábban már bemutatott Stephen Fry alakít nagyszerűen. A sorozatban csak Queenie-nek hívott I. Erzsébetet Miranda Richardson játssza, nem kevésbé zseniálisan – megformálásában a királynő egy vihogó iskoláslány és egy brutális pszichopata tökéletes keverékévé válik, ami talán az alábbi jelenetből is kitűnik. Még lejjebb pedig a talán legjobban sikerült második széria mind a hat epizódját végignézhetitek!
Nagy-Britanniában 2010 óta megy a Rev. című sorozat, melynek harmadik évadját tavasszal indítja a BBC. A címbeli rövidítés a „reverend”-re, vagyis „tisztelendő”-re utal, a széria főhőse ugyanis egy anglikán pap, Adam Smallbone (Tom Hollander), aki egy vidéki parókiáról került egy londoni templom élére, ahol nap mint nap rengeteg idiótával találkozik – emellett maga sem egy tipikus egyházi személy, iszik, dohányzik és rendszeresen szexel a feleségével.
Az asszonyt Olivia Colman játssza, de fontos szerepet kapott a sorozatban Miles Jupp is, aki Smallbone laikus segítőjét alakítja, de sokszor úgy véli, a papnál jobban irányítaná a templomot. Az eddigi két évadban több vendégszereplő is feltűnt, például Richard E. Grant, James Purefoy, Geoffrey Palmer vagy éppen Ralph Fiennes, akinek jelenetét a harmadik bejátszásban nézhetitek meg.
Itthon a legtöbben talán csak arcról ismerik, Nagy-Britanniában viszont nemzeti ikonnak számít Stephen Fry, aki nemcsak komikusként és színészként, de többek között íróként, műsorvezetőként és aktivistaként is ismert, jóformán csak az énekléssel nem próbálkozott még. Ismerjétek meg közelebbről!
Stephen Fry tökéletes keveréke az angol úriembernek és a lázadó kívülállónak, ami már kamaszkorában is megmutatkozott: csupa előkelő iskolába járt, de kettőből kirúgták, 17 évesen pedig le is sittelték hitelkártyacsalás miatt. Ezután döntött úgy, hogy rendbe szedi az életét, amihez az első lépés az volt, hogy jelentkezett a Cambridge-re – ahová fel is vették. Hamar bekerült az egyetem legendás színitársulatába, a Cambridge Footlightsba (ahonnan a Monty Python egyik fele is indult), ott kötött életre szóló barátságot a ma már doktor House-ként is ismert Hugh Laurie-val.
Ketten együtt csinálták meg a remek Egy kis Fry és Laurie-t és az itthon Majd a komornyik címen vetített Jeeves and Wooster-t, de mindketten szerepeltek a Fekete Viperá-ban is – Fry itt Melchettet játszotta, aki a viktoriánus Angliában folyton nyavalygó nemesként éldegélt, az első világháborút pedig egy hozzá nem értő tisztként vészelte át. Ez azonban még csak a kezdet volt, a színészt az Oscar Wilde szerelmei-ért Golden Globe-ra is jelölték, a Kingdom – Az igazak ügyvédjé-ben a címszerepet játszotta, és a Dr. Csont-ban is kapott egy visszatérő szerepet.
Több dokumentumfilmet is készített, például a nemzetközi Emmy-díjat nyert Stephen Fry: The Secret Life of the Manic Depressive-t, melyben mániás depressziójáról vall. Emellett a QI című kvízshow-t vezeti, különféle újságoknak ír cikkeket, valamint megírt már négy regényt és két önéletrajzot is, és angolul az ő hangján szólalnak meg a Harry Potter-hangoskönyvek is – szóval tényleg egy igazi polihisztorral van dolgunk.
Ami még nekünk, magyaroknak érdekes lehet vele kapcsolataban, hogy anyai nagyapja magyar volt, a mai Szlovákiában található Nagysurányból vándorolt ki az Egyesült Királyságba. Fry ismerte is őt - sőt, még magyar akcentusát is remekül utánozza -, a Who Do You Think You Are? című családfakutató műsorban bővebben mesélt róla.
Kereső
Követők
