A brit komédia világa tele van kiállhatatlan alakokkal, erről már írtunk korábban, sőt egyes karakterekről külön posztot is megeresztettünk: olvashattatok már nálunk többek között Basil Fawltyról, Edmund Blackadderről, David Brentről és Alan Partridge-ról is, akik közül egyik sem az a kimondottan szimpatikus figura.
Rajtuk kívül is van azonban pár karakter, akit a magyar néző kevésbé ismerhet, de ha ismerné, biztosan imádná utálni. Ilyen például az itthon Az ükhadsereg címet kapott Dad’s Army főhőse, George Mainwaring százados, akit Arthur Lowe alakított igen meggyőzően. Az 1968 és 1977 között futott sorozatban egy nagyképű, hetvenkedő figurát jelenített meg, aki jócskán túlértékeli saját fontosságát, legyen szó akár civil (bankban végzett) munkájáról, akár a második világháborúban betöltött szerepéről. Mainwaringnek is voltak ugyanakkor olyan tulajdonságai, amelyek miatt kedvelhettük: a nehéz helyzetekben kétségkívül bátor és tettre kész volt, hazájához pedig mindig lojális.
Hasonló a helyzet a Pusszantlak, drágám!-ban (az Ab Fab-nek is rövidített Absolutely Fabulous-ben) látott páros, Eddie és Patsy esetében, akiket a Nagy-Britanniában igencsak kedvelt Jennifer Saunders és Joanna Lumly alakított – kisebb-nagyobb megszakításokkal – 1992 és 2012 között. A sorozatban két öntörvényű, élveteg nőt ismerhettünk meg, akik mindent megtettek saját jólétük érdekében – még ha ez azt is jelentette, hogy át kell gázolniuk másokon. Pénzüket aztán jórészt alkoholba és drogokba ölték, de így is rengeteg kellemes percet szereztek az angol és magyar nézőknek.
Ezúttal a humoros improvizáció világába tettünk kirándulást, megnéztük a Momentán Társulat RögvEst című előadását, és beszélgettünk kicsit a műsorvezetővel, Bódy Gergővel is. A 2003-ban alakult, kilencfős csapatnak annak idején éppen a RögvEst volt az első előadása, azóta már közel hétszázszor játszotta – persze, nem volt két egyforma fellépés, hiszen improvizációról van szó, ami ráadásul a közönség ötleteire épít.
Több képért kattintsatok a fotók bármelyikére!
„Nem lehet belefáradni, mert tényleg minden előadás más, már csak azért is, mert minden közönség más: általában 80 százalékban új emberek jönnek, nagyjából 20 százalék a visszatérő vendégek aránya. Voltunk tavaly egy berlini improvizációs fesztiválon – egyelőre csak vendégként, de úgy néz ki, hogy jövőre fel is lépünk –, és nagyon meglepődtünk, hogy a legtöbb színész 40-50 éves volt. Nálunk a legidősebb tag 39 éves, tehát, ha ügyesen csináljuk, van még legalább tíz évünk” – mondta Gergő.
A társulat tudatosan is figyel arra, hogy ne mindig ugyanazt nyújtsa a közönségnek, többféle előadást futtat: a Fröccs – „1 deci pszichológia, 2 deci játék” – egy pszichológus közreműködésével jár körbe valamilyen lelki vagy érzelmi problémát, a Ketten a párkapcsolatokról beszél, az Ütközet pedig egy imprómérkőzés, ahol a nézők osztják a pontokat. Van a Momentánnak egy Nulladik óra című előadása is, amelyet minden hónap első hétfőjén tart reggel 7 és 8 között, azzal a szlogennel, hogy jól kezdődjön a hét.
„Érdekes módon pont erre az előadásra kelnek el leghamarabb a jegyek, valamiért nagyon megszerették a nézők. Az egész úgy indult, hogy meghívtak minket egy csapatépítő tréning második napjára, reggel kilencre. Sejtettük, hogy a résztvevők előző nap hajnalig buliztak, így nem láttuk túl sok értelmét az előadásnak, de meglepően jól sikerült. Visszafele a kocsiban kezdtünk el poénkodni azon, hogy lehetne rendszeresíteni a hajnali előadásokat, aztán mire Budapestre értünk, már nem is tűnt olyan hülye ötletnek” – mesélte Gergő.
A társulat gyerekeknek is tart előadást, Mini címmel. Gergő azt mondta, velük nagyon más az improvizáció, mert elképesztő ötleteik vannak, nem skatulyákban gondolkodnak, mint a felnőttek: „Volt, hogy egy felnőtt előadásra egy pár elhozta a tíz év körüli gyerekét is. A nézőknek meg kellett fogalmazniuk egy célt, amely köré improvizáltunk egy kampányt, és a felnőttek csupa reális, köznapi dolgot mondtak, épüljön meg a négyes metró, küldjük el a kormányt egy lakatlan szigetre stb. Mire a gyerek megszólalt: Minden lakásban legyen egy ló!”
A momentánosok alkalmanként a Dumaszínház és a Beugró tagjaival is fellépnek, annak ellenére, hogy utóbbi 2007-es megjelenését még vegyes érzelmekkel fogadták, hiszen akkor ők már négy éve játszották itthon a műfajt. „Aztán rá kellett jönnünk, hogy a Beugró népszerűsége nekünk is jót tesz, hiszen az emberek elkezdtek érdeklődni az improvizáció iránt, és utánanéztek, hogy kik foglalkoznak ezzel Magyarországon. Ha a Beugró rossz műsor lett volna, az az egész műfajnak rosszat tett volna” – vélte Gergő.
A Momentánnak is volt egyébként saját tévéműsora (amely egyszerűen a Momentán címet kapta), ebben tizen- és huszonévesek problémáit, kérdésfelvetéseit próbálta megválaszolni egy-egy jelenettel. A csapat azóta is leadott több műsortervet különféle tévéknek, de egyelőre egyikből sem lett semmi – színpadon viszont gyakran látható, Impró néven saját játszóhelye is van az Ó utcában.
Írtunk már a Fekete Viperá-ról és annak központi karakteréről, de eddig kevés szó esett a főszerepet alakító Rowan Atkinsonról, pedig neki is érdemes egy külön posztot szentelni. Ami már a Fekete Viperá-ból is kiderült, ő pontosan olyan színész, aki egy komédiába kell: egyedül is elviszi a show-t, ha szükséges, de a kollégákkal is nagyszerűen képes együttműködni.
1955-ben született, három bátyja után a család legfiatalabb tagjaként, majd – nyilván nem azonnal – a Newcastle-i Egyetemre ment tanulni, és el is végezte a villamosmérnöki szakot – valószínűleg ennek tudható be, hogy későbbi figurája, Mr. Bean szívesen foglalatoskodott elektromos készülékekkel, amelyeket a tőle telhető legnagyobb precizitással próbált megjavítani vagy éppen leállítani.
Atkinson az Oxfordon is folytatta ebbéli tanulmányait, de itt már a színjátszás is elkezdte érdekelni, így találkozott későbbi szerzőtársával, Richard Curtisszel – együtt írták a Fekete Vipera első évadját és a Mr. Bean-sorozatot, Curtis pedig olyan filmeket is jegyzett, mint a Négy esküvő és egy temetés, a Sztárom a párom vagy az Igazából szerelem. Szintén az Oxfordon lépett be Atkinson életébe Howard Goodall zeneszerző is, aki ugyancsak dolgozott a Fekete Viperá-n és a Mr. Bean-en is.
Atkinson komikus színészként az 1976-os Edinburgh Fringe Festivalon hívta fel magára a figyelmet, majd három évvel később megcsinált egy harmincperces tévéadást is Canned Laughter címmel. 1983-ban aztán elindult a Fekete Vipera is, amelyet a Mr. Bean követett – ezekről valószínűleg már senkinek nem kell bővebben beszélnünk.
Atkinson zsenialitását azonban a két figura összehasonlításával lehet talán a legjobban megragadni, hiszen ugyanolyan jól hozza a néma, csupán mimikával és gesztusokkal dolgozó Mr. Beant, mint a szavakkal nagyon is jól bánó Fekete Viperát, aki viszont nagyjából ugyanazzal a gunyoros pofával csinálta végig mind a négy évadot. Élvezzük mindkettőt kicsit, íme, két remek háttéranyag a két sorozatról:
Írtunk már a Fekete Viperá-ról, most pedig a fő karakterrel is megismerkedhettek közelebbről. Edmund Blackadder – magyar nevén a Fekete Vipera – figuráját Richard Curtis és Rowan Atkinson hívta életre még 1983-ban: elsőként a tizenötödik században tűnt fel a királyi család tagjaként, Edinburgh hercegeként. Szimpatikusnak ekkor még távolról sem volt mondható, csak a második évadra tette azzá Curtis és új alkotótársa, Ben Elton – de erről az előző posztban már írtunk bővebben.
Ahogyan az első szezonban, a Fekete Vipera a másodikban is állandóan meg akarja szerezni a királyi trónt, itt azonban már jóval dörzsöltebb és okosabb, tervei általában csak azért siklanak félre, mert csupa idiótával van körülvéve. A tizennyolcadik századra azonban visszalép inassá, aki a Hugh Laurie által alakított György herceget szolgálja, ebben a minőségben keveredik állandóan szorult helyzetbe.
Az utolsó évadban a Fekete Vipera már az I. világháború lövészárkaiban szolgál századosként, és egyetlen célja, hogy hazatérjen a háború poklából – ami végül nem sikerül neki, és ezt nyugodtan mondhatjuk a brit tévétörténelem egyik legszomorúbb pillanatának:
A Fekete Vipera azonban három különkiadásban is feltűnt még, az 1988-as Comic Reliefen az angol forradalmat idézte meg egy tizenöt perces epizód, majd az alkotók Dickens Karácsonyi ének-ét is feldolgozták, a 2000-es millenniumi évre pedig a Back & Forth című időutazós résszel rukkoltak elő.
A Fekete Vipera – mint karakter – sikeréhez kétségkívül hozzájárult alakítója, Rowan Atkinson, aki arcjátékával és beszédmódjával is tökéletesen átadja azt a fajta szarkazmust, ami a figurát jellemzi – róla külön poszt is jön még, ne hagyjátok ki!
Az Office után egy másik klasszikus brit sorozatba is jobban belemegyünk, a Fekete Viperá-ról szóló jelenlegi poszt mellett elemezni fogjuk még a címbeli karaktert, Edmund Blackaddert, valamint annak alakítójáról, Rowan Atkinsonról is közlünk majd egy rövid pályaképet.
A Fekete Vipera 2004-ben a második lett a BBC által indított szavazáson, amelyen a csatorna Nagy-Britannia addigi legjobb sitcomját kereste – csak az Only Fools and Horses előzte meg, amely itthon Csak a kötözött bolondok és Szemesnek áll a világ címmel is ment. Az eredmény mindenesetre annak ismeretében a leginkább lenyűgöző, hogy a Fekete Viperá-t az első évad után majdnem elkaszálták, a második szezon csak jelentős változások árán születhetett meg.
Aki nem tudná – persze ki ne tudná? –, a Fekete Vipera egy évszázadokon átívelő történet, a brit történelem egyes szakaszait parodizálja a tizenötödik századtól kezdve az I. világháborúig. Az első évadban Rowan Atkinson Edinburgh hercegét alakította, karaktere itt még egy szánalmas, hülye nemes volt, akit a nézők nemigen tudtak megszeretni – a nézettség így nem is emelkedett az egekig, ahhoz képest az előállítási költség viszont igen magas volt.
Az Anglia aranykorában, I. Erzsébet uralkodása alatt játszódó második szezonra Atkinson kiszállt a sorozat írásából – csak a főszerepet tartotta meg –, addigi írótársa, Richard Curtis pedig a stand-up komikusként is ismert Ben Eltont vette maga mellé. Ők ketten biztosították a BBC-t, hogy a korábbinál jóval alacsonyabb költségvetéssel el tudják készíteni az évadot, nem mellesleg a Fekete Vipera karakterét is jócskán megváltoztatták: Atkinson figurája szakállat kapott, már-már szexi lett, és alapvetően egy dörzsölt, okos fickóvá vált, akinek annyi csak a terhe, hogy csupa idiótával van körülvéve.
Az udvartartásból kiemelkedik a kőegyszerű szolga, Baldrick, de említésre méltó a leghülyébb nemes, Lord Percy és az állandóan nyavalygó Melchett is, akit a korábban már bemutatott Stephen Fry alakít nagyszerűen. A sorozatban csak Queenie-nek hívott I. Erzsébetet Miranda Richardson játssza, nem kevésbé zseniálisan – megformálásában a királynő egy vihogó iskoláslány és egy brutális pszichopata tökéletes keverékévé válik, ami talán az alábbi jelenetből is kitűnik. Még lejjebb pedig a talán legjobban sikerült második széria mind a hat epizódját végignézhetitek!
Kereső
Követők
