Nagy-Britanniában 2010 óta megy a Rev. című sorozat, melynek harmadik évadját tavasszal indítja a BBC. A címbeli rövidítés a „reverend”-re, vagyis „tisztelendő”-re utal, a széria főhőse ugyanis egy anglikán pap, Adam Smallbone (Tom Hollander), aki egy vidéki parókiáról került egy londoni templom élére, ahol nap mint nap rengeteg idiótával találkozik – emellett maga sem egy tipikus egyházi személy, iszik, dohányzik és rendszeresen szexel a feleségével.
Az asszonyt Olivia Colman játssza, de fontos szerepet kapott a sorozatban Miles Jupp is, aki Smallbone laikus segítőjét alakítja, de sokszor úgy véli, a papnál jobban irányítaná a templomot. Az eddigi két évadban több vendégszereplő is feltűnt, például Richard E. Grant, James Purefoy, Geoffrey Palmer vagy éppen Ralph Fiennes, akinek jelenetét a harmadik bejátszásban nézhetitek meg.
Itthon a legtöbben talán csak arcról ismerik, Nagy-Britanniában viszont nemzeti ikonnak számít Stephen Fry, aki nemcsak komikusként és színészként, de többek között íróként, műsorvezetőként és aktivistaként is ismert, jóformán csak az énekléssel nem próbálkozott még. Ismerjétek meg közelebbről!
Stephen Fry tökéletes keveréke az angol úriembernek és a lázadó kívülállónak, ami már kamaszkorában is megmutatkozott: csupa előkelő iskolába járt, de kettőből kirúgták, 17 évesen pedig le is sittelték hitelkártyacsalás miatt. Ezután döntött úgy, hogy rendbe szedi az életét, amihez az első lépés az volt, hogy jelentkezett a Cambridge-re – ahová fel is vették. Hamar bekerült az egyetem legendás színitársulatába, a Cambridge Footlightsba (ahonnan a Monty Python egyik fele is indult), ott kötött életre szóló barátságot a ma már doktor House-ként is ismert Hugh Laurie-val.
Ketten együtt csinálták meg a remek Egy kis Fry és Laurie-t és az itthon Majd a komornyik címen vetített Jeeves and Wooster-t, de mindketten szerepeltek a Fekete Viperá-ban is – Fry itt Melchettet játszotta, aki a viktoriánus Angliában folyton nyavalygó nemesként éldegélt, az első világháborút pedig egy hozzá nem értő tisztként vészelte át. Ez azonban még csak a kezdet volt, a színészt az Oscar Wilde szerelmei-ért Golden Globe-ra is jelölték, a Kingdom – Az igazak ügyvédjé-ben a címszerepet játszotta, és a Dr. Csont-ban is kapott egy visszatérő szerepet.
Több dokumentumfilmet is készített, például a nemzetközi Emmy-díjat nyert Stephen Fry: The Secret Life of the Manic Depressive-t, melyben mániás depressziójáról vall. Emellett a QI című kvízshow-t vezeti, különféle újságoknak ír cikkeket, valamint megírt már négy regényt és két önéletrajzot is, és angolul az ő hangján szólalnak meg a Harry Potter-hangoskönyvek is – szóval tényleg egy igazi polihisztorral van dolgunk.
Ami még nekünk, magyaroknak érdekes lehet vele kapcsolataban, hogy anyai nagyapja magyar volt, a mai Szlovákiában található Nagysurányból vándorolt ki az Egyesült Királyságba. Fry ismerte is őt - sőt, még magyar akcentusát is remekül utánozza -, a Who Do You Think You Are? című családfakutató műsorban bővebben mesélt róla.
Mai posztunkban csak egy egyszerű kérdést teszünk fel, amelyre azonban egyáltalán nem lesz egyszerű válaszolni: régen vagy manapság volt jobb a tévés kínálat Nagy-Britanniában? Mármint, ami a humoros műsorokat illeti, persze.
Valószínűleg a brit komédiában kevéssé járatosak számára is beugranak olyan klasszikus sorozatok, mint a Waczak szálló vagy a Fekete Vipera, amelyek bőven kiállták az idők próbáját – de említhetnénk az angoloknál máig népszerű Only Fools and Horses-t (itthon Csak a kötözött bolondok és Szemesnek áll a világ címmel is ment) vagy éppen A bor nem válik vízzé című szériát, amelynek epizódjait tavaly összesen 1888-szor ismételték valamely brit csatornán.
Sok más sorozat viszont feledésbe merült az idők során, természetesen nem lehet kijelenteni, hogy valami csak azért jó, mert régen készült. Fontos kérdés viszont, hogy ezeket a régebbi darabokat a maiak tükrében ítéljük-e meg vagy sem, hisz elképzelhető például, hogy az angolok újabb generációjának a sketch comedy műfajáról az Angolkák ugrik be elsőre, holott volt egyszer egy nem is akármilyen Monty Python Repülő Cirkusza is.
Megint más kérdés, hogy az újabbaknak megvan az az előnyük, hogy folyamatosan tágíthatják a határokat. Persze a Monty Python Repülő Cirkusza pont formabontónak tűnik, annak is voltak viszont mára feledésbe merült – vagy keveset emlegetett – mintái: a csoport szerkesztési módszerét befolyásolta a Végre itt az 1948-as show és A hiba nem az ön készülékében van (amelyekben már szerepeltek is pythonok), humorukat pedig nagyban formálta például a Gyogyó Show, a Túl a peremen vagy az Ez volt az elmúlt hét.
A mai komédiákra viszont mindenképpen igaz, hogy többet engedhetnek meg maguknak, mind képileg, mind verbálisan – gondoljunk csak a magyar Comedy Central által is vetített brit sorozatokra, például a Hogy ne éld az életed-re vagy az Édeshármas-ra. A műfaji határok is egyre tágulnak (a Gavin & Stacey például már a szappanopera határán mozog, és sűrűn él romantikus elemekkel is), más műfajok pedig viszonylag frissen kerültek be a tévébe (például az élő stand-up közvetítés).
Egy biztos: az ember ugyanúgy szerethet egy negyven éve készült szériát, mint egy éppen futó sorozatot – a komédiában tulajdonképpen úgyis csak az a lényeg, hogy mi tud az arcunkra mosolyt csalni.
Írtunk a héten A hivatal-ról és annak főnökéről, David Brentről is, ezek után kár lenne átsiklani a fölött a zseniális elme fölött, aki mindezt összerakta – bemutatjuk hát, honnan indult Ricky Gervais és vele együtt a brit komédia egyik legjobb sorozata.
Arról persze nem szabad megfeledkezni, hogy Gervais a sikert meghozó A hivatal-t Stephen Merchanttal együtt írta és rendezte, de miután ő játszotta a főszerepet is, nehéz nem hozzá kötni a szériát. Merchant amúgy színészként is megjelent számos produkcióban, például a szintén Gervaisszal közösen jegyzett Extras-ban (magyar címe: Futottak még…), A hivatal-hoz azonban csak pár epizód erejéig kölcsönözte a hangját.
De térjünk rá mai témánkra! Gervaisnak viszonylag későn jött az elismertség, már ami a tévés karriert illeti, hisz már negyvenéves volt, amikor A hivatal elindult. A hetvenes évek végén és a nyolcvanasok elején még a londoni egyetemen tanult filozófiát, itt ismerkedett össze Jane Fallonnal, akivel azóta is együtt van.
Végzősként azonban mégsem Kant vagy Kierkegaard utódává akart válni – mi értelme lett volna a nyolcvanas évek Nagy-Britanniájában? –, alapított inkább egy zenekart Bill Macrae-vel közösen – ez volt a Seona Dancing, amelyben Gervais énekelt, és a szövegek egy részét is ő írta. A duó a new wave egyik képviselőjeként mérsékelt sikereket ért el az Egyesült Királyságban, de legalább két számukat ismerheti pár angol, sőt néhány amerikai is: a hangulatos More To Lose-t itt hallgathatjátok meg, a brit slágerlista 79. helyéig felkúszó Bitter Heart-ot pedig egy amerikai talkshow-ban is kivesézték:
Miután lediplomázott, Gervais egy ideig rendezvényszervezőként is dolgozott, majd inkább átment az Xfm nevű londoni rádióhoz, ahová már maga mellé vehetett egy asszisztenst is – ő lett Stephen Merchant, akivel rögtön elkezdtek vicces műsorokban gondolkodni. 1998-ban már a BBC-nek csináltak egy pilotot Golden Years címmel, amely egy megszállott David Bowie-rajongó mindennapjait mutatta be – ebből azonban még nem lett sorozat, 2001-ben viszont a csatorna már örömmel vette A hivatal ötletét. A többi pedig már, mondhatni, történelem.
A héten írtunk már A hivatal-ról, most pedig annak idióta főnökével, a Ricky Gervais által megformált David Brenttel is megismerkedhettek közelebbről. Az már az előző posztból világossá vált, hogy a sorozatot az ő figurája viszi el, hiába is egy durva, érzéketlen és egoista alak – nagyon jókat tudunk rajta nevetni, habár a való életben valószínűleg nem sokáig viselnénk el.
Az is valószínű azonban, hogy aki csak egy kis időt is lehúzott irodában, találkozott már hasonló figurával. Olyannal, aki inkább az alkalmazottai barátja szeretne lenni, mintsem a főnöke, de egyik sem megy neki igazán; aki a jelentéktelen dolgokat halálosan komolyan veszi, de elsiklik a fontosak felett; aki mindig kimondja, amit mindenki más is gondol, de mindenki másnak van annyi esze, hogy hallgasson róla. Számos rossz tulajdonsága ellenére sem lehet azonban huzamosabb ideig haragudni rá, mert legbelül csak egy kisgyerek, aki arra vágyik, hogy szeressék.
David Brent a Wernham Hogg Papírvállalat regionális menedzsereként mindent meg is tesz, hogy megkedveltesse magát kollégáival, igaz, túl sok sikerrel nem jár. Próbálkozásairól már az előző posztban láthattunk két remek videót, az egyiken egy céges bulin ad elő valami elképesztő táncot, a másikon motivációs beszédet tart – itt pedig (szerinte zseniális) gitárjátékával szórakoztatja egy munkahelyi tréning résztvevőit:
Az Office címet viselő amerikai verzióra a karakter már némileg finomodott, Ricky Gervais és alkotótársa, Stephen Merchant direkt határozott úgy, hogy – a helyi közönség vélt igényeihez igazodva – megszabadul Brent pár rossz tulajdonságától. Így született meg Michael Scott, akit Steve Carell alakított, nem kevésbé zseniálisan.
Kereső
Követők
