Egy jó vígjátéksorozatnak – az angolnak is – alapvető ismérve, hogy vannak benne szállóigék. Olyan szövegek, amelyek markánsan kötődnek egy-egy figurához, de magunk is szívesen idézgetjük baráti társaságban, pár sör után.
Ilyen a beköszönő posztunk címéül választott „És most következzék valami egészen más” is, amivel a Monty Pythonban John Cleese indított sokszor egy-egy jelenetet, egyébként a BBC hírműsoraiban akkortájt alkalmazott szófordulatra utal.
A legnagyobb utat azonban talán a Monty Python másik kiszólása, a „Nudge, nudge” járta be, amelyet nem is nagyon lehet magyarra fordítani. (Ha nagyon akarjuk, lehetne „bökdös, bökdös”.) Ez az a jelenet, amelyikben Eric Idle egy kocsmában toszogatja a vadidegen Terry Jonest, és a nőkről kérdezgeti burkolt formában. A „Nudge, nudge, wink, wink” azóta idiómaként be is épült az angol nyelvbe, akkor használják, ha szexuális célzást akarnak tenni anélkül, hogy ténylegesen megemlítenének bármit is.
Ez volt Eric Idle egyik első jelenete a Monty Phyton Repülő Cirkuszá-ban, de már korábban megírta a Frost műsora (The Frost Programme) című sorozatba. „Visszadobták, és ha jobban megnézi az ember, leírva csakugyan nincsenek benne poénok, tehát világos, miért utasították el. Viszont amikor felolvastam a Pythonoknak, majd megpukkadtak a nevetéstől, és azonnal bevették a műsorba” – vall Idle a Monty Python – Önéletrajz című könyvben.
Ugyanitt a komikus azt is elmeséli, hogy Elvis Presley egy időben az ominózus jelenet nyomán kezdett el mindenkit „uraságod”-nak szólítani, de a „Nudge, nudge” a reklámiparba is beszivárgott, Idle ezzel népszerűsítette a Breakaway csokoládét, csak hogy aztán egy turnén a jelenet előadása közben a zsebébe nyúljon és elhajítson egy tábla csokit, azt mondván: „Fúj, Breakaway!” Többen ízléstelennek tartották akkor, hogy Idle bőszen reklámoz valamit, aztán meg kicikizi, de a komikus erre csak ennyit válaszolt: „Miért ne tehetném?”
A brit komédiákban természetesen rengeteg szállóige akad még (itt gyűjtötték össze a legjobb ötvenet, bár becsúszott pár amerikai is), néhány éve pedig az Origón is jelentettünk meg egy olyan cikket, amely a legjobb tévés kiszólásokat gyűjtötte össze, vannak benne bőven magyarok is.
Ahhoz, hogy elmélyedjünk az angol humorban, először is nem árt tisztában lenni a tévés műfajokkal, amelyekben tetten érhető. A brit komédia világában alapvetően három fontos műfaj létezik, és – micsoda véletlen – mindegyiknek s-sel kezdődik a neve. A mai mantránk tehát: sitcom, sketch comedy, stand-up. Sitcom, sketch comedy, stand-up.
A klasszikus sitcom (vagy magyarosan: szitkom) ugye a szituációs komédia rövidítése, ami arra utal, hogy ugyanazok a szereplők egy bizonyos szituációban – munkahelyen, baráti társaságban stb. – próbálnak boldogulni. Bár az egyes – általában félórás – epizódok önmagukban is élvezhetők, a történet mindig folytatólagos. Az első angol sitcom az 1946-ban indult Pinwright’s Progress volt, amely a képen látható többszörös bolttulajdonos ballépéseit követte nyomon, de a műfajba tartozik például az itthon is jól ismert Waczak szálló vagy éppen a Fekete Vipera.
A sketch comedy vicces jelenetek lazán összefűzött csokrát jelenti, rengeteg – de többnyire vissza-visszatérő – karakterrel színesítve. Klasszikus példa az ilyen jellegű tévéműsorra a Monty Python Repülő Cirkusza, de említhetnénk a ma már inkább doktor House-ként ismert Hugh Laurie Stephen Fryjal közös műsorát, az Egy kis Fry és Laurie-t is. Az újabb eresztések közül ide sorolandó például az Angolkák, ahol két őrült – név szerint Matt Lucas és David Walliams – jelenít meg olyan figurákat, mint a folyton szájaló tinilány, Vicky Pollard vagy éppen Daffyd Thomas, az „egyetlen meleg a faluban”.
A stand-up comedy műfaja az utóbbi évtizedben nálunk is divatossá vált – a Dumaszínház éppen tízéves volt tavaly decemberben –, nem is kell róla nagyon beszélni. Az alapötlet egyszerű (egy ember, egy mikrofon és a közönség), annál nehezebb viszont úgy megvalósítani, hogy szórakoztató legyen. Pár sikeres kísérletet mindenképp bemutatunk még a blogban!