Szinte minden ismertebb brit komikusnak van színpadi gyakorlata, sokan közülük stand-up komikusként vagy színpadi színészként kezdték a pályájukat. A Monty Python tagjai - Terry Gilliam kivételével - például az Oxford, illetve a Cambridge színitársulatában játszottak egyetemistaként, majd tévéműsorukat is turnéztatták, így a humoros szkeccseket időnként meg lehetett nézni élőben is.
Hasonlóképp, az Egy kis Fry és Laurie jeleneteit is színpadra állították alkalomadtán, a lenti videón például az azóta doktor House-ként elhíresült Hugh Laurie egy kisdiákot játszik, aki a verséről beszélget az angoltanárát alakító Stephen Fryjal. Azóta már Fryt is felfedezte az amerikai film- és tévéipar, a Dr. Csont-ban kapott egy kisebb visszatérő szerepet, legutóbb pedig A hobbit - Smaug pusztaságá-ban láthattuk - ott éppen a szintén az angol televízióból, az Office-ból indult Martin Freeman oldalán.
Rowan Atkinson is megjárta a nagyvásznat: már a nyolcvanas évek elején feltűnt a Soha ne mondd, hogy soha című James Bond-filmben, majd a Mr. Bean-hez is csinált két filmváltozatot. Híres figurája természetesen az élő fellépéseken is előkerül, de Atkinson amúgy is inkább a beöltözős színpadi produkciók híve, egy itt megnézhető, egyórás összeállításban ördögtől kezdve ázsiai pincérig sok mindent alakít.
Az annak idején az Office-t megálmodó Ricky Gervais a mai napig szívesen vállal fellépéseket, színpadi gyakorlatát pedig több Golden Globe-gála házigazdájaként is kamatoztathatta. A lenti videón egy vetítéssel fűszerezett, tematikus előadását tekinthetjük meg, melyben sajátos modorban beszél az állatvilágról, többek között lekurváz egy nőstény oroszlánt.
A héten két, itthon kevésbé ismert stand-up komikust is bemutatunk Angliából, Michael McIntyre és Jack Dee poénjain nevethetünk nagyokat.
Egy jó vígjátéksorozatnak – az angolnak is – alapvető ismérve, hogy vannak benne szállóigék. Olyan szövegek, amelyek markánsan kötődnek egy-egy figurához, de magunk is szívesen idézgetjük baráti társaságban, pár sör után.
Ilyen a beköszönő posztunk címéül választott „És most következzék valami egészen más” is, amivel a Monty Pythonban John Cleese indított sokszor egy-egy jelenetet, egyébként a BBC hírműsoraiban akkortájt alkalmazott szófordulatra utal.
A legnagyobb utat azonban talán a Monty Python másik kiszólása, a „Nudge, nudge” járta be, amelyet nem is nagyon lehet magyarra fordítani. (Ha nagyon akarjuk, lehetne „bökdös, bökdös”.) Ez az a jelenet, amelyikben Eric Idle egy kocsmában toszogatja a vadidegen Terry Jonest, és a nőkről kérdezgeti burkolt formában. A „Nudge, nudge, wink, wink” azóta idiómaként be is épült az angol nyelvbe, akkor használják, ha szexuális célzást akarnak tenni anélkül, hogy ténylegesen megemlítenének bármit is.
Ez volt Eric Idle egyik első jelenete a Monty Phyton Repülő Cirkuszá-ban, de már korábban megírta a Frost műsora (The Frost Programme) című sorozatba. „Visszadobták, és ha jobban megnézi az ember, leírva csakugyan nincsenek benne poénok, tehát világos, miért utasították el. Viszont amikor felolvastam a Pythonoknak, majd megpukkadtak a nevetéstől, és azonnal bevették a műsorba” – vall Idle a Monty Python – Önéletrajz című könyvben.
Ugyanitt a komikus azt is elmeséli, hogy Elvis Presley egy időben az ominózus jelenet nyomán kezdett el mindenkit „uraságod”-nak szólítani, de a „Nudge, nudge” a reklámiparba is beszivárgott, Idle ezzel népszerűsítette a Breakaway csokoládét, csak hogy aztán egy turnén a jelenet előadása közben a zsebébe nyúljon és elhajítson egy tábla csokit, azt mondván: „Fúj, Breakaway!” Többen ízléstelennek tartották akkor, hogy Idle bőszen reklámoz valamit, aztán meg kicikizi, de a komikus erre csak ennyit válaszolt: „Miért ne tehetném?”
A brit komédiákban természetesen rengeteg szállóige akad még (itt gyűjtötték össze a legjobb ötvenet, bár becsúszott pár amerikai is), néhány éve pedig az Origón is jelentettünk meg egy olyan cikket, amely a legjobb tévés kiszólásokat gyűjtötte össze, vannak benne bőven magyarok is.
Egy brit szituációs komédiát dolgoznak fel ezúttal az amerikaiak: a Bad Educationről van szó, amelyet a Tiger Aspect Productions gyárt a BBC Three számára. Az eredeti széria fikciós helyszíne az Abbey Grove iskola, Watfordban.
Friss hír, hogy Brittany Snow szerepel majd az amerikai verzióban, az ABC szitkomjában, kémiatanárnőt alakít majd – írta a Deadline. A színésznőt több filmben és sorozatban láthattuk már (Öt történet az elmezavarról, Tökéletes hang, Janie Jones, Alattomos érzelmek, Szalagavató, Szesz, szex és steksz, Dögölj meg, John Tucker, Gorilla bácsi, Kés/alatt).
A roast műfaját 2012-ben hozta be Magyarországra az RTL Klub és Kovács Kristóf. „Az Esti Showder sok elemet átvett Amerikából, és ugyanolyan erővel működött, mint a kinti show-k: az igazán jó formátumok ugyanis univerzális emberi tényezőkre épülnek. Hiba az, ha rosszul koppintunk, és csak a külsőségeket másoljuk: én hiszek abban, hogy ha valami jól ki van találva, és ügyesen átveszi a módszertant, akkor sikerrel mehet itthon. Akár egy új tévés műfaj is, mint a Roast" - mondta utóbbi akkor az Origónak. A műfajról hosszan itt olvashattok.
A Roast első adása nem ment könnyen itthon, első lépésként meg kellett keresniük azokat, akik részt vesznek benne és egyáltalán hajlandók egy stúdióban leülni egymással. Három hónappal a felvétel előtt megvolt a lista, ekkor mindenkinek neki kellett állnia dolgozni a szövegen. A szerkesztők mindenkiről kikerestek 2-300 oldalnyi cikket, minden szereplőről 15-20 oldalas tematikus kivonat is készült, háttérinfókkal. Az anyagokat elküldték a résztvevőknek, a stand-uposok elvonultak, a saját anyagaikat megírták. A többiekkel négyszer vagy ötször is le kellett ülnie a stábnak, hogy minden flottul menjen.
Az adás Nagy Feróval ment le, ő volt a célszemély, a céltábla, de minden irányból kritizálták a premiert: volt, aki szerint nem sikerült elég beszólósra, más szimplán nem értette, mi folyik a színpadon, a konzervatívabb néző pedig felszisszent olyan élcelődésen is, amelynek legalább az ötszörösét kell elviselnie egy amerikai celebnek. A műsor eleve nem arról szól, hogy valakit bántsanak és tönkretegyenek, hanem inkább arról, hogy kóstolgatnak olyan személyt, aki alapból ismert, szerethető, sikeres, és tán még humora is van.
Ez majdnem két évvel ezelőtt volt, akkor még a produkció bizakodva arról ábrándozott, hogy évente egy, de akár két roast is lemehet az RTL-en. Az, hogy 20 hónapja csend van ezen a fronton, és még médiapletyka szinten sem hallani a folytatásról, azt jelenti, hogy egyelőre befagyott itthon ez a műfaj, vagy nincs alkalmas celeb hozzá. A témáról kérdeztük az RTL-t és a Primetime-ot is, Kovács Kristóf cégét: amint lesz válaszunk, visszatérünk a témára.
Graham Chapman, a Monty Python fekete báránya ma lenne 73 éves, de a többiek már majdnem 25 éve csak úgy hivatkoznak rá, hogy "a halott". 1989. október 4-én halt meg rákban, épp egy nappal a Monty Python Repülő Cirkusza 20. évfordulója előtt - ahogyan Terry Jones fogalmazott akkor, „ilyen borzalmas módon még soha senki nem tett tönkre egy partit”.
Chapman játszotta a két leghíresebb Python-film, a Brian élete és a Gyalog galopp főszerepét (Briant és Arthur királyt), a Repülő Cirkusz-ban pedig a legjellemzőbb figurája az ezredesé volt - meg azé a kalapos, pipázó férfié, aki elsőre komolynak és magabiztosnak tűnik, de aztán mindig kiderül róla, hogy valamilyen abszurd rögeszméje vagy mániája van.
Bizonyos szempontból ilyen lehetett az életben maga Chapman is, hisz az orvosként végzett, társaságkedvelő író bőrében egy meleg alkoholista lakozott, aki különféle extrém sportokat is szívesen űzött. Homoszexualitását egy ideig még közeli barátai előtt is titkolta, de aztán felfedte előttük egy e célra rendezett bulin, ahová még a volt barátnőjét is meghívta.
A pythonok persze nem csináltak nagy ügyet a dologból, jellemző volt például Eric Idle reakciója: "Graham azt gondolta, hogy minket sérteni fog vagy ki fog borítani, de legalábbis meg fog lepni az ő homokossága, de hát senki le se szarta. Nekünk csak az volt a gondunk, hogy állandóan lelép kefélni, amikor éppen vígjátékot kellene írnia."
Hasonlóképp nehezítette a közös munkát Chapman alkoholizmusa is, hisz a megbeszélésekről és forgatásokról sokszor elszökött a kocsmába, a Gyalog galopp idején pedig már gyakorlatilag reggeltől estig ivott. "Graham vedelt, mint a gödény. Nem tudta elmondani a szövegét, amit Arthur királyként kellett volna. Mire átvergődött egy mondaton, a következőre már nem emlékezett, és ez így folyt. Ez a jelentékeny, méltóságteljes figura valójában tök részeg, és csak nagy küszködések árán sikerül végigmondania a szövegét" - mesélte Terry Gilliam.
Chapman aztán a forgatás közben valahogy mégis megemberelte magát, de akkor meg a delirium tremens állapotába került, a félelemtől egyszerűen képtelen volt átmenni például a filmbeli Halál Hídján, pedig amúgy gyakorlott hegymászó volt. Tagja volt az extrém sportokat népszerűsítő Dangerous Sports Clubnak is, amely annak idején a bungee jumping elterjesztéséért is sokat tett.
Kalandos élettörténetét (vagyis inkább annak egy sajátos verzióját) 1980-ban jelentette meg, ez azóta magyarul is olvasható, Egy hazug ember önéletrajza, VI. kötet címmel. A nyolcvanas években jórészt előadókörutakból tartotta el magát, de - költekező életmódja és nagylelkűsége miatt - örököseire körülbelül félmillió fontos tartozást hagyott.
"Szerintem élvezte az életét, és ez a legfontosabb. Ki tudja, mire lett volna képes, ha nem így végzi? De én nem bánom, hogy úgy élt, ahogy, kivéve talán annyiban, hogy nem tudom, mennyire járult hozzá az életstílusa a korai halálához. Viszont tudott volna ugyanolyan termékeny és újító lenni, ha másképpen élt volna? Ki tudja..." - búcsúzott tőle testvére, John Chapman.
Kereső
Követők
